Kerekutca

Paár Julcsi énekes, zeneterapeuta zenés meséje

Becsukom a szemem, és teleszívom a tüdőm levegővel. Gondolatban újra gyermek vagyok, fekszem a fűben a régi kertben, ahol felnőttem. Csiklandoznak a fűszálak. Körülöttem virágillat. Az utca zajos, de csak halkan duruzsol a tarkóm alól. A felhőket nézem, ahogy a magasban fújja őket a szél. Jólesően velük szédülök. Nem történik semmi különös, hiszen nem is csinálok semmit. Mégis érzem minden porcikámban azt a megnyugtató zsongást,….. ahogyan áramlik bennem az élet. Létezem.

A képzeletünkben megjelenő képek milliónyi valóság-szilánkból épülnek fel, állnak össze egésszé. Emlékek, érzések, érzetek színezik a belső képet. Amik persze, sokszor távolinak és elérhetetlennek tűnnek, pedig a valóság darabkáit hordozzák. Emlékmorzsák, életszilánkok, érzés-töredékek sokaságát kaptam én is: tucatnyi történetet, élénkre színezett mesét a nagymamámtól, édesanyámtól, és próbálom ezeket továbbadni saját gyermekeimnek. Hiszen minden tapasztalás, emlék belénk ágyazódik, köréjük történetek szövődnek. A meséket így kapjuk, hordozzuk, hogy továbbadhassuk.

A Kerekutca szereplői is egy-egy darabka valóságból lettek gyúrva. Sokfélék, valódiak. Van aki különc, van aki bölcs, van aki fél, van aki vakmerő. De egy közös bennük, mind a saját útjukat járják, mely során mernek körbenézni, merik megismerni egymást, elfogadni a másikat. Merik teljességében látni a világot, teljességében élni az életet.

Zuletzt geändert am 06.03.26, 11:37 Uhr